Horváth Gideon munkájában a nem-heteronormatív kapcsolatok kerülnek középpontba. Az Emlék, ami lehetett volna, az elrejtett szökőkútba tervezett méhviasz szobrokkal és kapcsolódó eseményekkel a be nem teljesült kapcsolatoknak, a fel nem vállalt és elhallgattatott szerelmeknek állít emlékművet. Mindezt egy olyan helyen, amely évtizedek óta fontos biztonsági helyszíne (safe space) a meleg cirkálás (cruising) szubkultúrájának. Horváth Gideont a többségi társadalom különféle elnyomási mechanizmusai és annak történeti múltja érdeklik. Egy olyan félreeső helyszínét emeli ki a városnak, amely a szexuális kisebbségek mai napig tartó marginalizált helyzetének és az ebből fakadó lemondásnak, kiszolgáltatottságnak válik emlékeztetőjévé. A szökőkútba tervezett absztrahált emberalakok csoportjából álló installáció mellett a park többször életre kel az oda szervezett “titkos” eseményeken keresztül. Ezeket a művész maga szervezi és a résztvevők személyes, soha be nem teljesült emlékeire építenek, amelyek a performatív alkalmakon válnak kézzelfoghatóvá. A „másság” mindannyiunké, mindannyian éreztük már magunkat idegennek vagy kívülállónak. A normatív rendtől eltérő közösségek tapasztalata nem egzotikus, mások számára nem érthető történetek sora, hanem alapvető emberi igények és vágyak, amelyek a főváros 150 éves történelme alatt soha nem teljesülhettek be igazán.